Az ország 300 legszegényebb településén élő 300 ezer ember felzárkóztatására ír ki pályázatot a Máltai Szeretetszolgálat, ennek apropóján a Kossuth Rádió vendégeként Lantos Szilárd, a Szeretetszolgálat Modellprogramok vezetője mutatta be a felzárkózó településeken folyó programot, módszertanokat.
Hogyan lehet segíteni a legszegényebbeken? Mi történik, mikor megérkezik a program egy hátrányos helyzetű településre? Mi jelenthet jövőt azokon a településeken, ahol a saját portájukat is alig tudják rendben tartani az ott élők? Miként folyik a felzárkózási munka a hátrányos helyzetű településeken? Vannak már eredmények? Egyáltalán, mit nevezünk eredménynek?
(A közel félórás beszélgetést terjedelmi okokból összefoglalva, Lantos Szilárd válaszaiból szerkesztve közöljük.)
Amikor megérkezünk egy-egy ilyen településre, akkor óhatatlanul jönnek azok a helyzetek, amelyek mellett egyszerűen emberként, vagy akár humanitárius okból nem tudunk elmenni. És ilyenkor az ember először megoldja azokat, mondjuk a fűtést, vagy adott esetben gondoskodunk a hiányzó áram- és vízszolgáltatásról, tehát gyakorlatilag egy tűzoltás, egy kríziskezelés történik. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy egyáltalán bizalmat építsünk, hogy valóban ne csak tudományosan érkezzünk meg egy-egy településre. A szembejövő problémákra felkészültnek kell lenni, és minden olyan eszközt igénybe kell vennünk, amellyel azonnali segítséget tudunk nyújtani. Azt gondolom, hogy ez a programunknak az alapja, mert ha bizalmat tudunk építeni, akkor el tudunk kezdeni egy olyan munkát, ami már valóban generációkon keresztül képes hatni. És itt jön be egy picit a mi szemléletünk, hogy a bizalom megteremtéséhez nagyon fontos, hogy hozzunk létre egy közösségi teret, kezdjünk el működtetni egy közösségi házat. Mi Jelenlét Pontnak hívjuk ezt a helyszínt. Ez lehet egy egyszerű családi ház vagy egy nagyobb épület egyik sarka, ahova bármikor lehet jönni, és az ajtó a pici gyerekektől kezdve egészen a nagyokon keresztül, az idősekig mindenkinek nyitva áll. Sőt, azt valljuk, hogy az a jó, ha ez a ház nem is a miénk, hanem minél inkább az ott élőkké. Persze van ott egy-két szociális munkás, akik figyelnek a családokra, de a közösségi munka mellett – ami egyébként nagyon fontos, hiszen a népi bölcsesség is hangsúlyozza, hogy a közösség megtartó ereje mennyire fontos, és gyakorlatilag ez a mi filozófiánknak is az alapja – ott van az az egyéni szociális munka is, ami megnyilvánulhat a gyerekek fejlesztésében, vagy éppen a krízishelyzetek kezelésében. Tehát nagyjából egy közösségi munka és egy egyéni szociális munka, ami találkozik. Ez lehet egy Gyerekház pici gyereket nevelő családoknak; lehet tanoda, tanoda jellegű foglalkozás; vagy akár mosoda, tisztálkodási lehetőség. Ha tényleg nagyon nehéz helyzetű településen vagyunk, akkor gyakorlatilag folyamatosan jelen kell lenni, és folyamatosan terelgetni kell kicsit az életét ezeknek az embereknek. Az nem elég, hogy viszünk akár pénz-, akár tárgyadományt, hanem az életet kell sínre tenni. Azt gondoljuk, hogy pusztán pénzosztással valójában nagyon nem tudunk előre menni. Lehet, hogy egy-egy krízishelyzetet tudunk kezelni, de a hosszú távú építkezéshez mélyebben átgondolt stratégiára van szükség, és ez még településenként is változó, bár természetesen vannak fogásaink, vannak technikáink, módszereink, amivel jövünk és közelítünk. Építkezünk életkorról életkorra, hogy megtartsuk a gyerekek esélyeit arra, hogy végigjárva az oktatási rendszert, olyan felnőtt, cselekvőképes állampolgárok legyenek, akik magukról, családjukról is tudnak gondoskodni.
Teljes cikk: klikk ide
Forrás: https://fete.hu
